5 nap

2010 június 3. | Szerző: Georgia |

azzal kezdődött, hogy szombaton
hajnalban jött egy üzi: mit csinálok.. ha nem a konyhában hagyom a
telefonomat, még fel is ébredek rá. és akkor válaszolok. és akkor nem
úgy alakul az estém, ahogyan aztán. délután már nagyon bénának éreztem
magamat, és olyan megérzés- szerűen kezdtem félni valamitől. csak
remegtem, és nem nagyon voltam képben. n. hívott, hogy  megköszöntene,
menjek át este a kocsmába. ott meg azt mondta, hogy kérjek tőle valamit,
amit lehet is teljesíteni, és megkapom ajándékul pluszban. azt kértem,
hogy sétáljunk a városban. nem túl gyakran jutok be esténként.
folyamatosan dolgozom. a két szabadnapomból az egyiket biztosan nem
töltöm otthon, mert valaki helyett be kell mennem dolgozni.  este
sétálgatva n.val, éppen benne tartva a lelket, hogy a 3 gyerekével most
hogyan lesz ezután…  elmentünk d.ablaka alatt-nosztalgiából, meg
azért, hogy picit ott lehessek- a házból kiszűrődő hangok alapján
valahol lejárt a micro… aztán felgyúlt a fény d.nél a konyhában. és
azt gondoltam, hogy az anyukája nem ment el otthonról. mert d. pesten
van… rájöttem, hogy d. már hajnalban hazaért. az én balfaszságom, hogy
így természetesen írtam d.nek rögtön, hogy lejárt a micro, és gondoltam
ebből majd sejti, hogy valahol ott vagyok. átmentünk a túloldalra és
valami nagy gebaszt éreztem, mert már annyira remegtem, hogy szinte a
lábaimat nem tudtam egymás után pakolni. n. azt kérdezgette, hogy mi
történik velem, és én nem tudtam megmondani. aztán a másik pillanatban
megláttam d.t. egy kislány kezét fogva sétált a másik oldalon… és
belenézett a képembe. és nézett még sokáig. és azt láttam, hogy a
telefonját megigazította a zsebében, és megint engem néz… mennek.
földbe gyökerezett a lábam. moccanni nem tudtam, és azt hittem,
elsüllyedek a betonban. és iszonyúan éreztem magamat. n. megfogott, hogy
megrázzon, de csak néztem, ahogyan d. les bele a képembe. aztán
hátrafordult, és még onnan is csak nézett, másodpercekig. rohadék egy
érzés volt. ideges voltam, sírni nem tudtam, csak ordítani de azt már
csak jóval később, ahol már nem voltak emberek. n.próbálta óvni a
lelkemet, és mondta, mekkora ász vagyok, hogy az ilyet megérzem. és ez
így van. ez lehetne áldás is, de most átkoztam magamat, amiért ott
voltam, és látnom kellett. az én d.m másnak a kezét fogta meg!
belehaltam. nem kicsit! aztán vettem egy cigit magamnak, hazamentünk,
ittam 2 feles pálinkát, tomboltam egy kicsit a metallicara, aztán
mindenre, ami szólt a zenegépből. hátul szívtak a fiúk. bementem,
beszálltam a körbe. nem sokat hagytak, 4en voltunk 1 cigire. hazamentem,
otthon megittam minden létező piát: ujjnyi pálinkát, fél deci viszkit,
maradék gint. és elszívtam egy fél doboz cigit. stellát hívtam. hajnal
volt már. aludt.

folyton az katakolt az agyamban, hogy
d.és a csaj most elmentek szexelni. agyrém!!!! és jöttek elő a régi
képek. betettem egy kispált, full hangerőre. tomboltam, őrjöngtem.
annyira kikészültem, hogy végre, leroskadva a földre zokogtam, és vagy
20 percig tartott vagy nemtom meddig, de amire kiordítottam magamból,
már azt láttam, hogy kel a nap. stella hívott, fél 7 után. csak bőgtem,
csak vonyítottam neki. csak mondtam, hogy nem hiszem el, és segítsen
rajtam. akkor eljött hozzám, becsomagolt, lefektetett. megpuszilt, és
amikor elaludtam elment. 9 kor már ébren voltam. mentem kocsma, vettem
cigi. elhoztam egy üveg sört. azután nem nagyon emlékszem. írtam d.nek
egy smst, persze nem válaszolt. stella hívott, hogy vagyok. készen, mint
a matek lecke, mondtam. megbeszéltük az egészet, átbeszélgettük a
napot. 6ra mentem dolgozni. berúgtam. hétfőn reggel azt sem tudtam,
hogyan éltem túl a hétvégét. most is fáj, kibaszottul szar érzés. 

aztán hétfőn kora délután a
legváratlanabb pillanatban kapok egy sms-t. milyen micro járt le?és mit
csinálok szerdán napközben. percekig nem jutottam levegőhöz, a szívem a
torkomban, a gyomrom egy gombóc nagyságúra ugrott össze. nem is akartam
rá válaszolni. aztán mégis. az első kettőt, amit írtam, dühömben írtam.
ocsmányul fogalmazva, elküldtem őt a picsába. aztán persze ezeket nem
küldtem el. csak egy snassz, semmi választ írtam, biztos ami biztos-
mégsem omolhatok össze megint, ha félre értem. és kiakadtam, hogy arra
kért, hogy töltsem vele a szerdát…

és én nem tudtam, hogy mit tegyek.
vágyom rá. az érintésére, a szavaira, az illatára, a szájára. arra,
ahogyan megfog, arra, ahogyan belenéz a szemembe. mindennél jobban
szerettem volna vele találkozni, de nem akartam megalázni magamat azzal,
hogy megyek.

stellával értékeltük ki a helyzetet. azt
hittem, én ismerem d.t arra gondoltam, ez a kapcsolat valamikor most
kezdődhetett. vagy már sokkal régebben. ahogyan fogták egymás kezét
olyanok voltak, mint akinek vagy nagyon idegen még vagy már nagyon
megszokott ez a helyzet. persze az agyam ráállított arra, hogy a kevésbé
rosszat gondoljam tovább- így maradtam a “most alakul” verziónál.

aztán átgondoltam: beszélnem kell vele.
meg kell tudnom, hogy most ezt hogyan képzeli tovább, mit mond, ha
megkérdezem..

mentem szerdán. remegtem. már sokadik
napja nem kajáltam szinte semmit, csak szívtam a cigiket, és csak
piáltam. jó szar állapotban voltam, de a reggeli készülődés lendített
kicsit rajtam.

aztán öltöztem- bugyi melltartó…
ááááááááááá! én így nem megyek. ha már egyszer felmegyek, nyilvánvalóan
nem csak beszélgetni akar velem. én meg nem fogok tudni ellent mondani.
és azt hiszem, nem is akarok neki. előszedtem a fehér fűzőmet, a fehér
csipketangámat, a fehér necc combfixemet. meglepett, hogy jól áll.
vékony vagyok. talán lehetek vagy 48-49 kiló… aztán farmer, fehér ing,
kabát. és mentem…

amíg oda nem értem, kattogott az agyam.
hogyan hozam elő, mit szabad, mit nem…

bementem, csak mászkáltam zavaromban. a
hangján éreztem, hogy ő is kicsit zavart.
annyit kérdezett, hogy miért vagyok “néger” -szoli

és valahogyan sejteni kezdtem, hogy ő engem akkor szombaton este fel sem
ismert. Á! ez hujeség!!!! hát nézett bele a képembe, hát folyamatosan
engem nézett!!!!

mindegy. szoba… ágy… ő éjszakás
volt, aludnia kellett volna. nem mondom, nagyon jól bírta!
szerintem is nagyon jót szexeltünk. már megérte odamennem…

aztán nem hagyott a dolog nyugodni.
kihasználva a csendes pihenőt, rákérdeztem… de nagyon féltem.

kibaszott szar érzés várni a lefejezést!

ott feküdtünk, és kértem, hogy
beszéljen. én nem is tudom, hogy már mit mondtam, csak jöttek a szavak,
csak mondtam, hogyan érzek. mit gondolok. magamat nagyon féltettem.
féltem, hogy nem tudom végigcsinálni, nem tudok majd mit mondani egy idő
után, és féltem, hogy összeomlok.

aztán felemeltem a fejemet, amikor az
arcához ért. a könnyeit törölgette.

és akkor én is elkezdtem sírni. 

faggattam, hogy mi ez az egész. hogyan
vagyunk érzelmileg…  egyben biztos vagyok: nem tudja, hogy hányadán
áll velem. nem ismeri be magának, hogy szeret. mert nem tudja, hogy az
érzés, ami a szerelem után jön, és elmélyít egy kapcsolatot, az ez. az
igenis szeretet. és nem akármilyen. nem a huje nyáfincás ugrálós, nem a
dilis rózsaszín. ez a legmélyebb. innen nehezen szabadulsz.

csak erőltettem, hogy beszéljen. alig
tudott. azt mondta, hogy hiányzom neki. nem a huje szex hiányzik, hanem
én. minden, ami jó velem. a viccek, a nevetések. én hiányzom… nem
tudja kipattintani az együtt töltött éveket csak úgy. ..
meséltem neki, mennyire rossz érzés, szívfacsaró érzés járni
veszprémben, ahol megint csak minden rá emlékeztet. milyen átkozott
pesten sétálni, mert nekem pest is ő. . .

nem tudok nem őszintén beszélni vele.
elmondtam, hogy picivel többet szeretnék kapni belőle. nem annyit, amit
ad. megértettem, hogy mit érezhetett ebben a három évben. hányszor marta
őt a bánat, amikor nem menetem, amikor azt hitte, átverem. hányszor ült
otthon és agyalt, hogy miért nem vele vagyok. hány rossz éjszakája
lehetett miattam. csak bocsánatot tudok kérni ezekért. nagyon sajnálom!
nagyon szeretem, nagyon bánom, hogy akaratom ellenére így kínoztam
éveken keresztül.