szeretem…

2010 január 13. | Szerző: Georgia |

…az összes emlékeimet. mindet a fájókat is, nem szabadulnék egytől sem. így lettem az, “aki”. bár gyakran nem vagyok büszke “akire”. kicsit zenélgettem, ráérek. megtaláltam az összes olyat, amihez emlékek köthetők. sírtam. valami múlik. vagy valami előjön. vagy valami csak kicsit lett eltemetve, és elég egy dallam… szabi jutott eszembe. hogyan volt, mi volt, hogyan lett vége. ti el tudjátok képzelni azt, hogy valakit annyira szerettek, hogy inkább magatokból hujét csináltok, idiótát, csakhogy amikor elhagy-mert tudod, hogy meg kell tennetek- inkább mondja majd azt rólad, hogy egy huje hisztis idióta picsa vagy- de ne sajnálja a befejezést, mert abba te halnál bele. óóó… ez így ennyi év után kicsit már semleges érzéseket vált ki belőlem, ám most tudok csak róla beszélni .

hogy muszáj-e beszélnem róla: igen!

lezártam, de nem adtam kimagamból. talán éppen ebben az órában jött el az ideje, hogy megtegyem. többé ne fájjon, ne zavarjon. hallgattam A DALT. quimby- most múlik pontosan

szóval az eleje mindegy is, mert olyan volt, mint mindannyiunk nagy szerelme, persze a legnagyobb, amit egy szerelem csak adhat, meg csupa ilyen közhely. persze, az a legnagyobb mindig, amit elveszíteni készülsz. vagy nem is tudom, de ha múlik, ha menne az biztosan felfokozza ezeket az érzéseket. szóval éppen olyan szerelem volt, mint bárkié. egy kis hibával ez is meg volt áldva: rosszkor jött. későn. de ha már ott van, hát hogyan maradjon állva az ember lánya? 🙂

aztán ahogyan múlt… -mert nem múlt el gyorsan, nem múlt egyszerűen, nem csak úgy “múlt”, hanem szakadt ki az emberből, amilyen borzalmasan fájhat valami, annyira! meg akartam halni. ő erről nem tud, nem is tudja meg soha. inkább én is arról beszélek csak, mit megtettem. nem vagyok sem mártír, de huje sem, bár ezt mondhatjátok a végén. vállalom.

ahogy éreztem, hogy zavar van, rögtön rákérdeztem. persze nem szólt, csak egy zenével üzent. ezzel a számmal amit idelökök

 

hát innentől nem volt kérdés.
aztán leült velem szemben egyik nap, és zokogni kezdett. ijesztően sírt. elmondta- vagy azt mondta-, hogy soha életében nem szeretett ennyire még, nem akarja, de meg kell tennie. ölelt, szorított és talán ez volt a legrosszabb az egészben. olyan halottsíratót csinált a szakításunkból, hogy egy roma család megirigyelhette volna. sajnáltam. nagyon sajnáltam. a szívem azt hittem, megszakad.

nem szakadt meg.

aztán megbeszéltük, nem keresem többet. ő sem fog. nem telt el 24 óra, jöttek az sms-ek, a telefonok. nem vettem fel, de olvasni kénytelen voltam. látni akart, találkozni. engedtem a kísértésnek persze, én is látni akartam.

jött, szeretett, nagyon szeretett… és akkor eldöntöttem: majd én teszek róla, hogy ne haljunk ebbe bele…

elkezdtem egy színjátékot: én lettem a hujepicsa, az idióta szőke. én mindent megtettem, amivel az idegeire mehettem! sikítoztam, -néha elnevettem magamat, olyankor méginkább beladtam a szerepbe magamat, nehogy rájöjjön, hogy ez csak kamu. felhívtam és nyávogtam. mint akinek elment az esze, olyanokat tettem.
zaklattam msn-en, de azért arra figyeltem, hogy nehogy annyira tönkrevágjam, hogy megver, ha meglát valahol- szerintem nem sok mentett meg tőle…

a városban voltam, amikor megláttam. észrevett. 1 perc múlva hívott, hogy merre vagyok. randiztunk. olyan jó volt, láttam a szemén a megnyugvást, hogy mégsem vagyok olyan batár állat, mint amilyennek gondolt. cselekednem kellett újfent.
felmentünk a lakására. szexeltünk egy nagyon meredeket, aztán tapintható volt, hogy nem múlt el még az érzelem. előkaptam a telefonomat és rendeltem egy pizzát. kifizettettem vele, de egy falatot nem ettem. nem hagytam őt sem enni. mondtam, vigyen haza- mire ő azt kérdezte, nem vagyok-e szomjas: olyan hisztit vágtam le, hogy hihetetlen! hogy mit képzel, el tudom dönteni, hogy mit akarok, nem vagyok szomjas, menjünk már haza… amint elhaladtunk egy benzinkút mellett, elkezdtem sikítozni, hogy álljon meg, mert szomjan halok… szerintem ott azt hitte, hogy egy elmebeteggel van dolga.
azt mondta menjek, vegyek magamnak inni.
hát naná, hogy majd ő megy be!!!

aztán hozott egy dobozos valamit, mire én egy korty után a kezébe nyomtam, hogy nemkérek! aztán elindultunk.

 álljon meg, mert pisilnem kell.
megállt, kiszálltam és kapva az alkalmon, hogy meleg van és sok a szúnyog, bezártam az autóba. amikor visszamentem, már szegény alig élt. szorított a mellkasa, nem kapott levegőt. aztán még egy darabig így voltunk. megpusziltam, nehogy azt higgye, meg akarom ölni… pedig lehet, hogy majdnem sikerült…

sok mindent elkövettem, hogy megutáljon, meneküljön tőlem. meglett az eredmény: lelépett, azóta sem láttam…

most kicsit mosolyogva emlékszem ezekre vissza, közben nehéz is a szívem. ha nem így reagálok, nem hozom ezt az idióta baromállat nő-szerepet, hát talán sosem nősül meg és most nem várnak gyereket. de így van. szerintem ez olyan, mint amikor egy nő igazán szeret… 

deeee persze lehet másképp is!:)