vadkaland

2011 április 28. | Szerző: Georgia |

elvittük futni bibust. úgy, ahogyan máskor is szoktuk először csak séta pórázon, aztán amikor már lement róla a hoppáré, akkor elengedjük. nos, ez most is így történt. bevallom, mindig aggódom kicsit, hogy ne legyen baj, el ne menjen hosszú időre, meg ilyesmi. aztán hagyom és amikor megnyugszom és már lassan felenged a kezdeti görcsöm, olyankor zoli kezd -szerintem- feleslegesen aggodalmaskodni a kutyáért. most is így volt, én mondtam már, hogy hagyja, majd jön. ő meg csak szólítgatta. aztán persze jött is a füles. és egyszer csak hirtelen elindult. hol valami nagyobb nyulat kerget, hol fácánokat riaszt fel, meg ilyesmi. még nem volt baleset, és talán nem is lesz. ez a mostani mégis különleges séta volt. elmúlt már 3/4 7, amikor elindultunk, de egy óra rohangálás a réteken, a ligetes erdőszélen azért elég. és jött és rohant, és boldog volt ez a kutyafülű. egyszer csak elindult az erdő felé, és nem hallgatott ránk. aztán már nem is hívogattuk, mert az a tapasztalat, ha nem hallja a hangunkat, kicsit beijed, olyankor visszajön. most nem így lett. vagyis ki tudja, hogyan lehetett volna, mert elkezdett sötétedni és már aggódtunk, hol az eb. zolival csak kiabáltunk, kerestük. elindultunk be az erdőbe, hogy ott keressük tovább. aztán nem jött. és már én nagyon kétségek között voltam, -a hogyan tovább az életet kutyámajom nélkül- de zoli megnyugtatott és rendre intett: ne aggódjak, maradjak itt a szélén, ő bemegy és megkeresi a kóbort. és bement. egyszer csak hallom, hogy a kutyám ordít, mint egy megveszekedett. és ordít még egyet, aztán semmi több. zoli elrohant, én meg vártam. kintről ordítottam utána, hogy merre van. semmi. eltelt így vagy nyomasztó 20 perc. közben felhívtam tomit, hogy van-e valakinek olyan kutyája, aki képes megkeresni ezt az én rendetlenemet. nem tudott segíteni. éppen letettem a telefont, amikor a hátam mögött megjelent lógó nyelvvel az én gyönyörűséges kölköm. úgy ki volt purcanva, hogy ihaj! aztán csak oldalra dőlt és lihegett. telefon zolinak, aki bent van a sűrűjében, hogy most már jöhet. de nem jött… és nem is tudott még. jaj, de kikészültem. olyan vészjósló volt a hangja, olyan zihálós, meg olyan nem is tudom… riadt? talán…
aztán egyszer csak rohant le az erdőből az én csurom vizes pasim… el sem tudtam képzelni, mi történhetett. és meséli:
elindult, hogy megnézze, a kutya mocorog-e ott, egy kissé távolabb tőle. és ahogyan közeledett, már látta, hogy ez valami sokkal nagyobb hangú, testű valami.. és nem gondolkodott tovább a kiféle-miféle kérdéskörben, hanem rögtön felugrott egy faágat elkapva, ami persze eltörött a súlya alatt, de idejében elkapott egy kiálló másikat. és akkor a valami, elrohant alatta. és nagy valószínűséggel nagyobb volt, mint egy beagle. nagyobb, mint egy farkas, de leginkább egy megtermett vaddisznóra hajazott az állat. aztán kicsit várt, és leugrott, majd elindult visszafelé. és ekkor újból csörtetett felé a vad. és megint fára. még hogy nem létezik evolúció! höhö… 😀 szóval tutira nagy kaland volt, és nekem még most is reszket a kezem lábam, ha belegondolok, hogy mi is történhetett volna. zoli nyugtatgatott, hogy ő már hány ilyenen túl van és hogy milyen jó, hogy nézi bear grylls túlélő túráit! ja…

ezek után már csak a városkörnyéki erdőbe, völgyekbe mentünk sétálni húsvétkor. szigorúan világos nappal. szigorúan pórázon.