zzzzzzzz…

2010 szeptember 28. | Szerző: Georgia |

nem bírok magammal. az is lehet, hogy elfáradtam, az is lehet, hogy nagyon sok már, ami történik velem, körülöttem.

kezdődött azzal, hogy bejött zolika a képbe. olyan volt, mint ha egy aranyhaltól kívántam volna… ránéztem, és megkaptam. szinte semmibe nem telt, még csak kicsit sem kellett erőlködnöm. ez olyan, mint amikor a pasik azt mondják a csajokra, hogy túl könnyen megvolt, nem is érdekel annyira. engem zoli érdekel. csak tényleg ott van, hogy nagyon hamar megkaptam. nem volt zsákmányszerző körút, nem volt vadászélmény. pedig az kell nekem. aztán jöttek az anyumékkal való konfliktok. aztán azóta sem beszélünk. és nagyon sokat dolgozom. és még mindig nem tudtam rendezni az életemet. zolival éjjel-nappal együtt vagyunk. persze, ha dolgozunk, akkor nem. azon felül foyamatosan. és ez nekem sok. sok az a törődés, amit kapok. sok a figyelem, a figyelmesség. sok minden, amivel elhalmoz. az a rajongás, ahogyan néz, ahogyan viselkedik minden helyzetben.
és a másik a huje féltékenység. nem mindenkire, egy valakire. ha haverok, barátok együtt vagyunk, jókat nevetünk, nagy poénokkal, olcsó hujeségeken. néha lecsúszik egy-egy sör, vagy pálinka. (nekem legutóbb sikerült 3 pálinkától úgy berúgnom, hogy nem tudtam másnap dolgozni menni…) amikor a társaságba belép a “rivális” abban a pillanatban sokkot kap, és görcsösen azt figyeli, hogy velünk -közöttünk milyen a kontakt, hogyan nézünk egymásra, mit beszélünk… és ez gáz.
gáz, mert éppen olyan haverom ő is, mint a másik kettő. rájuk mégsem ugrik. erre az egy szerencsétlenre meg nagyon. és ez már minden nap téma közöttünk. és ezt nehezen tűröm.
és itt van az, hogy kezdtem besokallni. aztán tegnap este borult a bili. elment németországba. és én egész nap azt vártam, menjen már dolgozni. aztán napközben még elmentünk vásárolni, este együtt vacsiztunk, hazavitt és lelépett. amikor kiszálltam az autóból már sajnáltam, hogy ilyeneket gondoltam előtte, de mindegy. már nem változtat a helyzeten.

és este nem mentem kocsma. otthon voltam. leültem a gép elé és fb-oltam. csettegtem akik fent voltak azokkal, aztán azon kaptam magamat, hogy egyszer csak már úgy bőgök, mint egy kismalac. taknyom-nyálam folyt, én meg csak ríttam. közben zolika néha üzent, én meg csak valamit vissza. úgy éreztem rendeznem kell a soraimat vele. ha fontos-márpedig az!- akkor ezt a kapcsolatot meg kell mentenünk attól, aki én vagyok. mert szeretem, ha egy pasiért kicsit kell tepernem. én nem vagyok királylány! én szeretem, ha a magam ura lehetek, és nem szolgálnak ki. néha jólesik, de azt megfizetem. nagyon egyértelmű ez a pasi nekem. sosem kell féltékenykednem, mert senkire rá sem néz. sosem kell azon agyalnom, mekkora biztonságban vagyok mellette, mert óránként tudatja velem. túlságosan is ad, figyel, odafigyel.
elmondtam neki, hogy ez így sok.
éppen ilyen okok miatt nem akarok összeköltözni vele. pedig igazán tökéletes pasi! mineden téren! sőt, még anyagilag is hozza… ez nem utolsó szempont.
mégsem akarok magamnak egy rabszolgát, egy szolgálót, aki folymatosan a kívánságaimat lesi. nekem férfi kell, akiért kell néha küzdenem, akiért rajongásig lehetek.

miután ezt elmondtam neki, azt hiszem nagyon meglepődött. először nem is bírt megszólalni, aztán csak annyit mondott, hogy ő már sok mndent hallott sok nőtől… de azt még egyik sem mondta eki soha, hogy azt szeretné, ha szopatná… 😀

igazán helyes volt, jót nevettem. néha elküldhetne az anyámba, ne legyen már mindig igazam. néha kiengedhetné a gőzt akkor is, amikor ott vagyok. néha lehetne akarata. nem akarok bolyhos pacskert ebből az igazi pasiból, de ha nem vigyázok, az lesz belőle.