az utolsó…

hagyjuk az elejét… kapu. azon filóztam, hogy jó helyen állunk-e, mert ha nem én biztosan nem állok végig egy másik tömegoszlopot, az tuti…
aztán éppen amikor a karkötőmet ragasztotta rám a csaj, meghallottam, az első számot. nem tudom, mi volt az, de kispálos volt. onnan már csak el kellett indulni a nagyszínpadhoz. persze az már nem meló.

odaértünk, megálltunk a tömeg szélén. először nem nagyon tudtam mit kezdeni az egésszel. hatalmas tömeg, kispálék olyan aprók, hogy kellett volna távcsövet vinni. de vannak nagy kivetítők. nem tudom, hány ezer ember volt. nagyon -nagyon sok.

kicsit zavarban voltam. kerestem valamit, amibe lehet kapaszkodni. valamit, vagy valakit. csak azért, hogy biztonságban érezzem magamat. nem fizikailag! lélekben.
már elég szépen lement a nap, fini, csókolózós sötét volt. körülöttem puszilóztak a lányok a fiúkkal, lógtak egymás nyakában a párok…

konfettieső, egy modern táncos-aki nekem pl nagyon tetszett!-, csíkék, jucus, ex kispálos zenészek.  

zene…
mindegyikről előjött egy-egy kép. mind más, de ugyanolyan érzéssel. aztán kezdtem felvenni a hangulatot. tényleg nehezen ment. végig az elmúlás érzése volt bennem. fájt a szívem. értük. értünk. fájt ez az egész. hogy így vagyok ott. és nem vagyok jó helyen. nekem pár éve kezdődött ez a szerelmem. egy másikkal jött. és ez a sors. mi befejeztük, és ők is.
azt gondoltam, most hal meg valami. eddig csak lebegett élet és halál között, de most ezzel az utolsó lehelettel elmúlik. azt hittem, ha majd meghallok egy-egy olyan dalt, amit kevésbé ismerek, átcsapok majd fejrázós hujegyerekbe, aztán kikeveredek az egész érzelmi örvényből. az kellett volna. de így, csak egyre mélyebbre vittek a dalok. minden perceben sírni akartam. csak énekelgettem, tereltem a figyelmemet, picit fényképeztem.
mellettem a lányok táncolgattak, szerették egymást, énekeltek minden számot. a pasikkal, akik velük voltak. egymást ölelték, dúdoltak bele egy-egy szebb, érzelmesebb mondatot a másik szájába. olyan szerelmi vallomás, amit lovasitól loptak. lovasi megengedi, azért írta ezeket, hogy már is használhassa. és ha magától nem tudja, hát ezekkel mondhassa el, amit el akar mondani.
vártam még valamire. nem tudtam, de valami még kellett. nagyon a végét jártam lélekben. az agyam csak hagyta, hogy kijöjjenek a szavak, hangok, dallamok, de a szívem már nagyon sírt.
csillag vagy fecske…

kész. ez volt az utolsó olyan, amitől valami csodát vártam. valahogyan legyen már, mert olyan nehéz ezzel a szívvel így itt állni, hogy megszakadok, amire jobban lennék.
aztán ezzel a dallal túlcsordult bennem minden: érzelem, szerelem, szeretet, hiány, fájdalom… könny. jó, sok könny…
ez kellett! hogy végre sírhassak. és nem volt megállás! és csak bőgtem, csak törölgettem az arcomat, csak sajnáltam ezt az eltelt pár évet. ezt a nagy szerelmet. ami csak úgy beszökött az én unalmas életembe, és úgy beleköltözött, hogy azt remélhettem, sosem hagy el. és tessék…
nem tudom, hogy lesz kispál nélkül. nem tudom, hogy lesz nélküle…

a mindent jelentette.