jaj…

2010 augusztus 4. | Szerző: Georgia |

 egész nap együtt voltunk. délelőtt város, kajáltunk egy menüt, aztán kávé, aztán haza. aztán külön néhány órát, aztán megint együtt. átmentünk a szomszédba kajálni, azután bementünk, hátha van valami jó kis mozi. nem volt. ehelyett sétáltunk egy nagyot a városban. kézen fogva. napközben is úgy sétáltunk néha. …

amíg körmös katikánál voltunk, történt egy cuki kis eset…

átjött a szomszéd pecóból a kozmetikus lány. zé és a lány láthatóan ismerték egymást. zé sem jött zavarba, és a lány sem. minden esetre érezni lehetett, hogy nem két idegen köszön egymásnak. aztán kimentünk cigizni. kiderült, hogy zének megvolt a csaj valamikor régen. nevettem. kicsit bosszantott csak, hogy egy eldugott helyen lévő házban is találok olyan nőt, akit megcsinált. ez volt az egyedüli macera. elfogadom, hogy volt élet előttem is. sőt! utálnám, ha azzal etetne, hogy ő még sosem volt szerelmes, sosem volt olyan igazi csaj… nagyon pasi, nagyon jó pasi! és őszinte. és nem ver át. mindegy, picit zavart a dolog, de eltettem egy hátsó fakkba, aztán nem foglalkoztam vele tovább. bevallom, szeretek kicsit féltékeny lenni. vagyis nem a féltékenység, hanem inkább az hajt, hogy küzdenem kell néha csajokkal. ez valahogy adja, hogy sokáig megmaradjon az érdeklődésem. nem szeretem, ha sokat kell mennem utána, de egy kicsit kelljen. és kicsit hadd legyen már meg a vadászat öröme! akár egy éve, akár egy hónapja vagyunk együtt. ez kell nekem ahhoz, hogy menjen minden az izgalmak útján. persze ne csajozzon, csak úgy tegyen, mintha! 😀 

tudom, hujepicsa vagyok. ez van…

szóval aztán az esti séta közben, meg jöttek olyan általam félreértett mondatok, amikből arra következtettem, hogy talán még mindig inkább kötődik a régi csajához, mint hozzám. és ez odabaszott… nem akartam magamból hujét csinálni, nem akartam cirkuszt. mire? kinek?

inkább csak csendben sétáltunk tovább. érezhetően fagyos légkörben, egyre távolabb egymástól. azon agyaltam, hogy tényleg ennyire félre értem és belemagyarázok nem létező dolgokat, meg már megint picit kell az egomnak, hogy küzdjek ezért a pasiért… vagy úgy van, ahogyan hallom: fizikailag szenved…

aztán ahogyan kerülgettük egymást, ahogyan szótlanul vonultunk, egyszer csak eltűnt. fasza… tudtam, hogy nem hagyott ott, és zavart, hogy ő kapja fel a vizet. 

a következő pillanatban valaki megragadta a vállamat, megfordított, és a képembe zihálta: “ide figyelj, mert most mondom el utoljára! nem érdekel más, csak te. nem vagyok beteg miatta. téged szeretlek, fogd már fel a (nemtommilyen)… agyaddal.”

a szeme villogott. tetszett. nagyon tetszett adrenalin bomba a pasim!!!! 😀

szerintem nem volt túl dühös, bár azt mondja, igen.

hazamentünk, miután megpuszilgattuk egymást, és már úgy éreztem, hazavisz… 😀

aztán picit még beszélgettünk, s nekem ott dongott az agyamban a kozmetikus és az ex…

hát muszáj valahogyan revánsot vennem, mert én ezt így nem hagyhatom. ok, hogy imádjuk egymást… ok, hogy kell kicsi játék közben, mert nem szeretjük a pocsolyát… de erre valahogyan még bosszút kell böknöm, mert tudnia kell, hogy neki is küzdenie kell értem picikét. nem fogok bepasizni, nem fogok mellényúlni. de akarom, hogy úgy érezze, ő a királyfim és sárkányok fekszenek az előszobámban…

akarom ezt  a pasit!!!!! nagyon akarom! tökéletesen macho, tökéletesen férfias, tökéletesen emberi!

és akkor megtaláltam a módját, hogyan fog szegényem szívni a mai két csaj miatt, bár tudjuk, hogy igazából ez nekem csak inkább tetszik, mint rosszul esne.

és egyszerűen d. nevén hívtam.

egy mp szünet.

-ok, rögtön. de hogyan is szólítottál?
-zé.nek -mondom, holott pontosan d.-nek hívtam!!! 😀
béna mosoly, mint aki nem haragszik. aztán rágyújt, aztán amikor újra látom, már nagyon nagy a gáz. húúúúúúúúúú, gondoltam ezt nagyon betaláltam, de hát…

és akkor jött: mit keresek én vele, ha még d.katakol bennem..ha én őt így nevezem, hát biztos éppen róla gondolkodom megint.

persze, sűrű bocsánat kérés, meg nehari, meg magyarázkodás, csak úgy félvállról. ő meg pipa, és nem érti, mit akarok most ezzel. de megbocsát, mert szeret. és úgy megy el a ház elől, mint akinek elment az esze. én meg nem válaszolok az sms-ekre, mert hagynom kell, hogy kimérgelődje magát.

aztán reggel elmesélem stellámnak. és azt mondja, hogy jaaaaaaaaaj, de beteg vagyok, és én ezt tudom, és sajnálom is de muszáj kicsi tudnom a reakcióit. nem szeretek lebegni bizonytalanságban.

és akkor stella mondja: na, akkor most felhívod, jó?!

persze megtettem volna, csak később még.

hívom, beszélünk. én ébresztem. cuki alvós hangon magyarázza hogy persze milyen kurvajól érzi magát, meg tökjó, minden kafa.

és én elmesélem neki az egészet. és hallok egy nagy sóhajt a végén:
-ugye, tudod, hogy egy majom vagy!?

és persze, tudom. ha ő egy dzsungel közepén álló nagy fa lenne, én egész nap rajta lógnék. majomként.