csak egy tánc volt…

2010 március 8. | Szerző: Georgia |

 

volt ez a buli szombaton. nem volt semmi
extra. sztem nem öltöztem túl senkit, mégis azt hiszem, látszik az
emberen, hogy honnan, milyen közegből jött ,hova teszi magát. én
egyáltalán nem vagyok az a vidéki típus, látszik, hogy nem vagyok “oda
való” valahogy ez biztosan bentről is világlik kifelé, mert amikor a
szakadt farmerem van rajtam, is gyakran azt érzem, hogy teljesen
máshogyan néznek rám a fiúk, mint a helyi lányokra. van egy nagyon
szimpatikus pasi… egész éjszaka állt  a pultnál, és gyakran akar velem
szemezni. vagyis össze is jött neki sokszor, én meg ettől zavarba
jövök. olyan igazi szépfiú. olyan nem is tudom. fiatal, izmos, gyönyörű a
mosolya, szépen beszél, nem dohányzik és nem iszik. néha bejön, amikor
én vagyok. valamit akar sztem… aztán eljött ebbe a buliba is, de
zavarta a nagy cigifüst, és többször inkább a táncolók között volt, mert
ott nem lehetett dohányozni.  volt vele egy csaj, de valahogyan nem
tűntek egy párnak. vagy már régóta vannak együtt vagy valami tesók
lehetnek. bár nem hiszem. a csaja lesz, de nem stimmel valami közöttük.
és a csaj sem volt az a ragaszkodó típus, pedig a pasi igen jó! szóval
akár lehetett volna féltékeny is.

szóval ment ez az este, pörögtünk,
voltunk a pultban 3-an, kint a placcon voltak ketten, a táncolók között.
nagyon nagy volt. hangulat kafa, ittak mint az állat, és nem tudom mi
történt velem, de én is megittam két körtét két pici vilmossal. szóval
jókedvem volt, bent a pultban táncikáltunk a fiúkkal néha.

egyszer csak hallom, hogy a zenekar
kezdi az első pár taktust a most múlik-ból
-kvimbi- 

valami azt mondta, hogy menjek át.
elindultam, csak úgy húzott a bálterem maga felé. amikor beértem, a
zenekarból az egyik fiú (ismerem) azt mondta: és hogy végre megérkezett a
mi kis hamupipőkénk, hát szóljon neki a dal! fogadd szeretettel n.-tól
drága georgia…

és odalépett hozzám a “főnököm” átfogta a
derekamat, magához húzott. mélyen belevéste a tekintetét az enyémbe.
táncoltunk. nem akárhogyan! olyan furcsa érzés volt, mintha mi
folyamatosan “táncoltunk “volna ezalatt az eltelt 12 év alatt… semmi
nem változott, éppúgy fogott éppúgy húzott magához. minden mozdulata
ismerős volt, mintha minden lépésünk előre jól kiszámított lett volna.
tervezni sem lehetne így.  és esküszöm, bennünk gyönyörködött a terem
minden embere, és gondolták magukban, hogy ezeknek biztosan közük van
egymáshoz. pedig dehogyis! csak volt… és nyomot hagyott. legalábbis,
ami a táncunkat illeti, még most is olyan “szenvedélyes”, ahogyan volt
akkor is. de hamar el akarom felejteni. mindegy. a végén megpusziltuk
egymást, kicsit hosszabbra sikerült az az ölelés is, de hát ez van.
aztán kimentünk, és ahogyan az ajtóhoz értem megláttam a szépfiút, hogy
ott támaszkodik. hát nyilván végignézte a balettunkat, mert olyan kis
“szomorú” mosoly volt az arcán. aztán hamar kiengeszteltem, amikor újra a
pultnál állt végre. már vártam, nem akartam, hogy azt higgye, hogy
nekem közöm van ahhoz a táncoslábúhoz. nem tudom, hogy miért akartam,
hogy tudja. azt hiszem, mozgat ez a fiú… na majd meglátjuk. lehet,
hogy csak fel kel fedeznem az IQ-ját, vagy csak kell egy olyan mondat,
amitől máris elmegy a kedvem. mostanában nem könnyű megfelelni nekem,
bár sosem volt az. ettől, még lehet, hogy éppen ő lesz az, aki.

“miattad iszom, te állat!” így lenne
autentikus.