ej bazmeg, de kibaszottul idióta faszság ez!

2010 január 15. | Szerző: Georgia |

 

olyan sok dologra lennék kíváncsi! annyi mindenről beszélgetnék vele! nem tudok elszakadni. valaki, aki 3 éven keresztül az életem, a mindenem, az most hogyan várhatja el tőlem, hogy semminek tekintsem? hogyan kell ezt a helyzetet kezelni? olyan béna vagyok! hogyan lehetne nem érdeklődve lesni minden mozdulatát, hogyan lehet nem gondolni rá? csakis rá. hogyan lehet úgy, hogy ne folyamatosan az emlékek jussanak eszembe? azok a mozik, ahol nem a film volt a lényeg… az az utazás, ahol bebuktunk a kaller előtt… annyi hujeséget megcsináltunk! szexeltünk mi utcán, vonaton, moziban, strandon tömegben, útközben, erdőben… 
csókolóztunk éjjel-nappal, lógtunk egymás nyakában, szerettük egymást folyamatosan. ezermilliárd sms-t írtunk naponta, szerelmet vallottunk az éjszaka közepén… egy időben ébredtünk fel pedig 200 km volt közöttünk. a gondolataink is ugyanazok voltak. szerette ahogyan nevetek, ahogyan nézek, ahogyan beszélek. szerette, ahogyan gondoskodom róla. hallgatot rám, elfogadta a véleményemet. mindent megtett értem. mindent!!!! csak mondtam volna el neki, hogy már nincsen sok vissza! csak ne hagytam volna így!
ha nem hozom a kiskutyámat, talán még mindig együtt vagyunk. tudtam, hogy nehezebb lesz, de azt hittem, hamar elmegy ez az idő, amíg a kutyus kicsike… éjszakánként 3szor keltem fel hozzá. nélkülem egy percet nem maradt el. nem tudtam egyedül hagyni. most, hogy már nagyobb és jön a tavasz is, már könnyebb vele. annyira sajnálom, hogy nem bírt még egy kicsit várni! annyira sajnálom, hogy nem előbb mondtam el neki, hogy legalizálódik a kapcsolatunk! annyira sajnálom, hogy nincs velem! megszakad a szívem értünk… 🙁

az utolsó alkalom, hogy láttam szerdán volt. hihetetlen, de olyan távolinak tűnik, mintha egy hónapja lett volna. kértem, hogy legyen őszinte az a néhány óra, amit együtt töltünk. és fáj! fáj, ha tényleg őszinte volt. alig engedte, hogy mellébújjak. alig engedett a közelébe. a dolgok kavarogtak bennem, közben stella írt, ha nem bírom tovább, menjek át akár az éjszaka közepén is. próbáltam nem sírni, nem kimutatni, hogy mennyire kegyetlen érzés. ő pedig nem szólt szinte, csak annyit, hogy kommentáljon egy filmet egy mondattal.
egész éjjel abba az egy mondatba kapaszkodtam, amit még az úton mondott: te nem szereted egyiket sem. -én balfasz! annak örülök, hogy 3év alatt kiderítette, milyen vacsorához nem lenne biztosan kedvem. de ez akkor olyan erőt adott, hogy nem futottam át menedéket kérni a barátnőmhöz.
az volt az érzésem, hogy ha ölelne és szorítana, és engedné azokat a puszikat, amiket neki vittem, vagy ő is megpuszilna- talán nem lenne elég ereje, hogy végigcsinálja. nem tudom, igaz-e. csak remélem, hogy hiányzom neki. remélem, hogy nem múlik el belőle ez a három év. várok arra a csodára, ami őt valahogyan visszahozza. bármit kérne, habozás nélkül megtenném. csak a kutyámat ne bántsa! 🙁
mielőtt eljöttem, lefényképeztem a szobáját, azt nézegetem naphosszat. elrendeztem az ágyát, a tőle kapott egérke átöleli a tőlem kapott majmit. így szundiznak. ahogyan mi szoktunk. ahogyan mi már soha többet nem fogunk!
nem ír többet smst, hogy szeretlek baaaab! vagy hogy hiányzol baaaab! és én nem írhatok neki, hogy megzavarodok a hiányától!
ej bazmeg, de kibaszottul idióta faszság ez!